Az Alice in Chains Budapesten
Az utóbbi tíz évben nagyon kevés rockkoncerten voltam, leszámítva a fesztiválokat. Igen, újabban fesztiválokon hallgat az ember kedvenc előadókat és fedez fel újakat. Az a fajta lelkesedés, ami egy önálló rockkoncerthez kell, valószínűleg egyre kevésbé van meg bennem.
Az Alice in Chains kivétel. Leginkább azért, mert anno, 10-15 évvel ezelőtt nem láttam őket. Aztán meg ugye az énekes, Layne Staley halála után már esély sem látszott.
2005-ben átlendült a zenekar a traumán, újra összeálltak, immár egy új énekessel. A tegnapi petőfi csarnokbeli koncert is azt bizonyítja számomra, hogy William DuVall mikrofonhoz engedése nagyszerű választás. Még akkor is, ha néhány dalnál egyszerűen hiányzik Staley hangszíne és karaktere.
DuVall nem statiszta, nem akarja eljátszani a korábbi énekest. Ugyanakkor alázattal és legjobb tudása szerint énekli ki a régi számokat. Mondom, néha nem sikerül neki, de ez talán nem is baj. Legalább mindenkinek eszébe juthat, hogy volt itt egy énekes régen, aki bizonyos okokból pótolhatatlan.
A zenekar budapesti fellépésén is azt a show-t hozza, amit az európai turné korábbi állomásain. (Ezért is releváns a fenti, tilburgi felvétel. Pont ilyen volt látványra, hangzásra és hangulatra a budapesti koncert.) Pontosan tudják, hogy a közönség a régi slágereiket szeretné végre valahára élőben hallgatni, és ez a fajta odafigyelés meg is hozza a gyümölcsét: a közönség kifejezetten értően és odafigyelve hallgatja - szolidabb headbangelés közben - a klasszikussá nőtt AIC-dalokat.
Az énekes külön hergeli is a hallgatóságot, ha új dalt készülnek eljátszani. Kell is ez a bíztatás, befogadni az újat. A nem-eredetit.
Ja, jut eszembe. Azért is működik ez a formáció az új énekessel, mert már a régi felállásban is nagyon sok párhuzamos vokállal operált a zenekar (énekes + szólógitáros éneke), és ezen a koncerten is azok a legjobb pillanatok, amikor a zenekar másik frontembere, a gitáros Jerry Cantrell is beszáll a vokálba.
Ha már Jerry Cantrell, meg a többi zenész: meghökkentően profi a hangzás és a játék. Egyszerűen látszik/hallatszik ezeken a zenészeken, hogy kiválóan értenek ahhoz, amit csinálnak. Egyáltalán nem haknizzák el a dalokat. Erőből, pontosan, érzéssel töltik be a teret ezzel a fájdalommal, erővel és önreflexióval teli zenével.
Nagyon fontos élmény volt, úgy gondolom, nem csak nekem, hanem a generációm azon tagjai számára is, akik anno pontosan olyan relevációkánt élték meg ennek a zenekarnak az alkotásait, mint én.
A közönség amúgy pont olyan vegyes összetételű volt, mint ahogy a hasonló zenekarok esetében már megszokott. Ez a fajta zene ugyanis már a kilencvenes években is szélesebb réteget vonzott maga köré, mint a börkabátos rockerek. Nem akarnám ezt túl ragozni: nagyszerű volt az a pár ezer ember, aki tegnap este fontosnak érezte, hogy kibóklásszon a Városligetbe.
Bármennyire is szentimentálisan hangzik, jó dolog volt másfél órára megint abban a korszakban lenni, ahol még mert és tudott valamit képviselni a rockzene. Mármint az a rockzene, amihez mi vonzódtunk.
